Három gyerekes édesanyaként volt alkalmam gyakorolni – kétszer is – a felkészítést, ahogyan a felkészülést is. „A gyakorlat teszi a mestert” ebben az élethelyzetben is… és meg kell vallanom, a második felkészítés már sokkal könnyebb volt, mint az első. Annál inkább is, mert már a két nagytesó jól kijött egymással és alig várták a kistesó érkezését.
Alább megosztom Veletek, hogy nálunk ez hogyan is történt:
Minden gyerek másképp reagál a „trónbitorló” érkezésére. Egyesek bújósabbak, mások szorongóbbak, megint mások egyszerűen csak érdeklődőbbek lesznek. Szülőként, fókuszáltan, nagyon sokat tehetünk azért, hogy a lehető legkevésbé bonyodalmas legyen a fogadtatás (mert igen, lesznek kisebb bonyodalmak). Én már a terhesség látható időszakától kezdve nagyon sokat meséltem a pocakomban lévő babáról a gyerekeimnek, és nagy érdeklődéssel és kíváncsisággal szembesültem a „nagyok” részéről. Néha úgy éreztem, soha nem fogynak ki a kérdésekből, mert ugye több gyerek több kérdés, de örültem is a kíváncsiságuknak, mert tudtam, ez könnyebbé teszi a befogadást a kis tudósaim számára. Ugyanakkor ez még csak az érdeklődés egyik részét fedi le a dolognak, mert nagyon fontos számukra a tapintás is. Már a születés előtt kapcsolatba kerülhetnek a babával úgy, hogy engedjük, hogy megsimogassák a pocakunkat. A baba rugdos, mozog, egyre nagyobb lesz, ez pedig érzékelhetővé, valóssá teszi számukra az elképzelhetetlen kis csodát, de számtalan más módja is van annak, hogy közel hozzuk és megszerettessük a gyerekeinkkel még születés előtt a babát.
Ma már minden szülő rengeteg időt foglalkozik azzal, hogy a gyorsan elrepülő pillanatokat fotóval megörökítse. Ilyenkor különösen bátran lehet nosztalgiázni a gyerekekkel. Megmutatni nekik a fotókon az ő fejlődésüket, azt, hogy őket is hasonló szeretettel vártuk, ami úgyszintén a közös köteléket építi. A közös idő, a közös készülődés, közös kisruha, babakocsi vásárlás tovább erősíti bennük a barátkozást a gondolattal egészen addig, amíg meg nem érkezünk egy teljesen ismeretlen, sokat alvó kisbabával. És mindkét esetben a kistesó hozott a korházból ajándékot, amit a kis fejükben pluszban összekapcsolhattak a „kistesó egy ajándék” gondolattal; hiszen addig már tudtam, hogy a nagyobb gyermekeim számára az ajándék az egyik fő „szeretet nyelv”.
Mi az, amire különösen oda kell figyelni, hogy ne tegyük? A legtöbb könyv és tapasztalt szülő mind azt javasolja, hogy ne akarjunk más érzést ráerőltetni a gyerekekre, mint amit az új tesó érkezése belőlük kivált. „Érezz másképp!” Ugyan már, ki az aki parancsszóra szeret? Felnőtt korban sem megy… Nem kell kötelezően szeretniük a babát, teljesen rendben van, ha nem lehet elválasztani őket egymástól, ahogyan az is, ha dühösek és elsőre nem tudják elfogadni a helyzetet. Az érzelmeik nem ismert magaslatokat és mélységeket élnek meg egy ilyen változás során és a szorongástól a teljes és tökéletes szeretetig bármit képesek produkálni. A mi szerepünk ebben a türelem és a szeretet, valamint – amennyire csak lehet – a rutin folytatása. A megszokott közös étkezéseket, közös játszásokat, fürdéseket érdemes tartani, amennyire és ameddig csak lehet. Valamint különösen fontos figyelni arra, hogy a gyerek, gyerek maradjon, mert senki sem lesz hirtelen 2 évvel idősebb attól, hogy lett egy kistestvére. Észre se vesszük, mégis hajlamosak vagyunk a kistesó megérkezése után a nagytesókra, nagytesókként tekinteni, akiknél már épp ideje, hogy egy kis önállóságot tanuljanak. Mindennek megvan az ideje – és érnek akkor is ha nem sürgetjük őket. Maguktól is érzik a nagytesói státusz felelősségét és nem baj, ha ez nem úgy alakul ki bennük, hogy sokszor a tudomásukra hozzuk: most már itt az idő. Jön a felelősségérzet magától is, aztán jól megpihen bennük.
Az én nagy gyerekeim vigyáznak a kicsire, tanítják, óvják, bohóckodnak vele, beszoktatják egymást a bölcsibe/oviba, mert ezt látták és amikor eljön az ideje, a jót „lemásolják”.
Ne feledd, ha kicsit nehezebben megy az elfogadás nem tragédia, várd ki az időt türelmesen – mert el fog az jönni! A szeretet és a figyelem elvégzi a dolgát bennük, különösen ha az „én idő” (bár rendkívül nehéz, de) a nagyobb gyerekekkel megmarad a kistesó érkezése után is és nem érzik azt, hogy „veszélybe került” a napi szeretet és figyelem adagjuk. 