Rég írtam már bejegyzést… Kicsit elrohant az idő, ahogy az lenni szokott. Kicsit túltoltam a bevállalt dolgokat, és talán túl sok volt a válságmenedzsment is – szakmai és magánéleti fronton egyaránt.
De, ma leültem írni:

Nemrég volt egy beszélgetésem egy kedves régi kollégával, akivel mára már barátok vagyunk. Nagyon rég találkoztunk, és bár eredetileg szakmai témáról beszéltünk volna, természetesen előkerültek a családi dolgok is – ahogy az ilyenkor lenni szokott.
A beszélgetés során valahogy szóba került egy munkatársam, aki hamarosan szülési szabadságra megy. Az ismerősöm megkérdezte:

„És mikor tervez majd visszajönni?”

Gyermekes anyukaként, különösen az első gyereknél, szerintem az egyik legőszintébb válasz erre az, hogy:

„Nem tudom.”

Nem tudom, mert nem tudom, hogyan fogunk a párommal alkalmazkodni az új élethelyzethez. Nem tudom, számomra milyen változást hoz a baba. Nem tudom, milyen baba lesz. Nem tudom…
És szerintem ez egy teljesen őszinte és elfogadható válasz.
Természetesen nem ez az egyetlen válasz, és nem is mindenkinek ez a válasza. De mivel én magam is voltam ebben a helyzetben, számomra ez tűnik a legtisztábbnak. Talán ezért is van az, hogy én a kolléganőimet erről meg sem szoktam kérdezni.
Erre az ismerősöm – aki egyébként nagyvállalati vezető – annyit mondott:
„Hát igen, azért remélem, hosszabban otthon marad, hiszen a nők általában később, az 50-es, 60-as éveik környékén nagyon bánják, ha nem voltak hosszabban otthon a gyermekeikkel.”

Lefagytam.

Egy pillanat alatt elindult bennem a lelkiismeret-furdalás cunami. Elkezdtem számolni, hogy én az elsőnél, majd a többieknél hány hónapot maradtam otthon.
De mielőtt ez a sötét hullám teljesen elragadott volna, eszembe jutott egy kérdés:

„És te, apukaként, nem sajnálod, hogy nem voltál mellettük többet?”

Miért kell ezt a lelkiismeret-furdalást elsősorban a dolgozó anyákban felébreszteni?
Biztos vagyok benne, hogy egyetlen pillanatig sem az volt a szándéka, hogy bennem – vagy bárki másban – rossz érzést keltsen. De talán éppen ezért fontos erről beszélni.
Miért van az, hogy elsősorban az anyáknak kell számolniuk – és sokszor szinte elszámolniuk azzal –, hogy meddig maradtak otthon a gyermekeikkel?
Ezt határozottan elutasítom!

Ne okozzunk – akár tudattalanul is – további lelkiismeret-furdalást a dolgozó anyáknak. Inkább támogassuk őket. És ne azt kérdezzük tőlük, hogy „Mikor jössz vissza?”, hanem inkább azt:

„Miben tudunk segíteni?”

Beszéljünk erről Osszuk meg egymással a tapasztalatainkat.
És mindez természetesen nemcsak az anyukákra vonatkozik, hanem az apukákra is. Mert a gyerekeknek nem kizárólag egy „elég jó anya” vagy egy „elég jó apa” kell. Arra van szükségük, hogy a szüleik jelen legyenek, támogassák őket – és egymást is.
Nem csak az egyik szülőre. Mindkettőjükre.

Ezt le kellett írnom.
És talán nekem is még inkább oda kell figyelnem arra, hogyan támogatjuk a körülöttünk lévő dolgozó szülőket.

Persze mindehhez idő kell – a munkáltatóknak, a dolgozó szülőknek, és sokszor nekünk magunknak is, hogy változtassunk a berögzült kérdéseinken, előítéleteinken és megszokott gondolkodásunkon.

But then again, Rome wasn’t built in a day either.

Forrás: Claude által készített fotó